A cikksorozatom második
részében a lista 40-dik helyéről a 31-dik helyig listázok.
Ezúttal többszörösen is szembe kerül a gyermeki természet a
világ könyörtelenségével és az emberi elme rejtelmeiről és
bűnözői hajlamosságáról szóló filmes elképzelések is
felbukkannak – mindezen komor témákat ellensúlyozva pedig a
Pixar animációs stúdió is felmutat valamennyit jó humorú,
színes, harsány munkáiból.
A cikksorozat első
részéért katt ide: TOP 50 - 1. rész
#40
A FAUN LABIRINTUSA
Eszképizmus az, amikor a
saját fantáziavilágunkba menekülünk el a szörnyeteg világ
elől. Ofélia is ezt teszi. 1944, Spanyolországban véres
polgárháború zajlik. Miután Ofélia (Ivana Baquero) édesapja
meghal, anyja a rettegett, rossz természetű Vidal kapitányhoz
(Sergi López) házasodik újra, aki Franco hűséges katonájaként
rendületlenül védi völgyét a hegyekből érkező
gerillatámadások ellen. Nem egy tündérmesékért rajongó,
ábrándozó kislánynak való környezet ez, de reményt-keltő
számára, hogy hamarosan megszülető kisöccse és a háború vége
egyszer békét hoz majd. Egy éjjel azonban meglátogatja egy öreg
faun, aki szerint Ofélia egy túlvilági, rejtett birodalom
hercegnője, aki elkallódott országából. Különböző próbák
teljesítésével bizonyíthatja, hogy még mindig méltó az
uralkodásra, és a visszatérésre apjához, a királyhoz.
Guillermo del Toro filmje messze nem ilyen meseszerű, mint azt egy
leírás tükrözheti. A mexikói rendező fantasy-ja csak annyira
gyermeki, amennyire egy olyan gyermek szeretné látni a világot,
akire a világ nem figyel. A faun labirintusa egy véres
háborús dráma, megrázó naturalizmussal, amiben egy apját
gyászoló lány vív harcot egy könyörtelen őrülttel, akit a
sors a gyámjának szánt – eközben pedig elhunyt édesapja
iránti csodálatát és szeretetét igyekszik egy méltó,
meseszerű környezetbe beörökíteni. Éppen ezért a Faun
labirintusa nem gyermekfilm. Inkább bizonyíték arra, hogy a
Gyűrűk Urán kívül, független filmes környezetben is
születik a műfajhoz illő darab, ami tökéletesen kombinálja a
realizmust a dark fantasy néhol horrorisztikus mesevilágával –
amit egy pofátlanul tehetséges Javier Navarrete kísér
döbbenetesen jó zenei szólamaival.
#39
FEL!
A Disney Pixar stúdiója
követte el elsőként a 90-es években azt az elvetemülten szuper
merényletet, hogy életet lehelt egy teljesen digitális animációs
filmbe. Ez volt a Toy Story incidens. Azóta a Pixar szinte
hibátlan pályát futott be, újra és újra ontva magából a
jobbnál jobb rajzfilmeket egyre nagyobb szívvel manipulálva a
színes pixeleket, textúrákat és poligonokat, szilárd fennállást
biztosítva az új rajzfilmes műfajnak. Az új technológia mellett
persze a műfaji nézőpontokban is történtek radikális
változások, aminek hatására a termésük egyre több réteget
képes megszólítani érzelmi intellektusuk sokoldalúsága miatt.
A Fel! erre kedvenc példa tud lenni. A történet ezúttal
az örök kalandvágyó, nyugdíjas Carl-ról szól, aki miután
elvesztette az ő Elliejét, magányosan éldegél a hangulatos
házikójában, miközben a világ körülötte teljesen megváltozik
– és feleségével tervezett közös kalandjaik lassan köddé
válnak az emlékek sűrűjében. Egy nap Carl beelégel és több
ezer lufival felszerelkezve kunyhójával együtt felszáll, hogy
hátrahagyja a zajos nagyvárost, gyermekkori nagy kalandor
példaképei nyomába eredjen. Véletlenül mellészegődik a
nyughatatlan kiscserkész is, Russell, aki kezdetben joggal
pályázhatna az évszázad nyűgje címére – de mint mindig: a
dolgoknak sosem késő jóra fordulniuk. A Fel!-ben minden megvan
ami egy gyermekfilmben lennie kell, a kalandos akciójelenetektől a
beszélő kutya cukifaktorig – de ez a Pixar remek ennél sokkal
többnek készült. A romantikus drámákat profin alázó 15 perces
kezdő jelenetsor a stúdió fiatal tehetségeinek a legbámulatosabb
munkája, mely negyed óra alatt lyukat éget az emberben, hogy
aztán az azt követő órában újjáépítsen mindent – miközben
egyfajta fergetegesen humoros terápiaként ültetné el az emberben
metaforikus gondolatait arról, hogy sosem késő a múlt fájdalmait
elengedni, új kalandokat keresni, és sosem késő felfedezni azt,
aki kirántja az embert a magányából – Carl így válik a
szemünk előtt nyugdíjasként újra azzá a gyermekké, ami nagyon
rég volt, miközben olyan értékek birtokába jut, amit élete
során sosem tudott elérni.
#38
JÁKOB LAJTORJÁJA
Jacob (Tim Robbins) egy
felettébb furcsa vietnami incidens áldozata volt. Mielőtt
leszerelték és hazaküldték egy nagyon bizarr dolog történt
vele és osztagával, amikor is ismeretlen okok miatt a csapatának
tagjai pánikrohamszerűen egymásra lőttek, halálra ítélve
több-tucat társukat. Nem elég, hogy az eset horrorisztikus
rémképével kénytelen visszarázódni a hétköznapokba, még
szörnyű látomásai is gyötrik – amikről kiderül: más túlélő
társai is tapasztalnak. Jacob vizsgálódni kezd az ügyben. Félő,
hogy szolgálatuk alatt a kormány, akaratuk ellenére, egy
elbaltázott katonai kísérletbe vonta be őket, amiben
pszichedelikus drogokat használtak biológiai fegyver gyanánt. A
pánikrohamokkal vegyülő paranoid víziók egyre távolabb
taszítják Jacob-ot a valóságtól és a válaszoktól is. Adrien
Lyne filmjében Jacob kálváriája egy korához méltó
horror-kísérletnek minősül, amiben a megrázó vizuális
megoldások a műfaj csúcsáig érnek. A folyamatos ugrások az
idősíkokban, a nyomozás adta izgalomfaktor, a szürreális és
szimbolikus képsorok, valamint a történetet teljesen átitató
paranoia együttesen időtálló hangulatot éreztetnek végig a
film alatt, miközben a nézőjében rendre elülteti a kételyt
aziránt, hogy a főhős valóban a megfelelő kérdéseket tette-e
fel a szenvedését illetően. Ez a remek pszichológiai horror egy
filmes korszaknak az egyik rejtett klasszikusa, amit ma retro-horror
erának emlegetünk (70-es évek közepétől a 90-es évek
legelejéig), és olyan korszakalkotók dolgoztak benne, mint David
Cronenberg, George Romero, vagy John Carpenter. De a temérdeknyi
emlékezetes sci-fi- zombi- és test-horror között elvegyülő
megbabonázó, különc paranoid pszicho-horror, a Jákob
lajtorjája lett számomra a legegyedibb élmény.
#37
GLADIÁTOR
Sokaknak feláll a szőr
a hátán, ha Hollywood antik hőseposzokat amerikanizál, de a
Gladiátor, akkor is grandiózus. Pedig történelmileg még
csak nem is hiteles. Ettől függetlenül Ridley Scott kosztümös
mozija elsöprő erejű csomagolásban érkezik és lehengerlő
audiovizuális élményt nyújt. Egy olyan korszak évtizedeinek
sikereit igyekszik visszaidézni (50-es, 60-as évek), amelynek
legnagyobb dobásai olyan klasszikusok voltak, mint a Ben Hur,
a Spartacus, vagy a Tízparancsolat. Fikciós mivolta
ellenére a Gladiátor erővel szippant be az ókori Róma
összeesküvéssel, árulással, intrikával, márvánnyal és
vérrel teli miliőjébe. Az öreg és bölcs császár, Marcus
Aurelius (Richard Harris) brutális hadat visel a Rómába betörő
barbár germán népek ellen. Hadvezére egyben leghűségesebb
barátja Maximus (Russell Crowe), a honvágyó, csontig becsületes
népi hős, aki hadi sikereit öreg barátjának ajánlja. A császár
átlátva Róma hanyatló belpolitikáját, csendes forradalomra
készül, melynek élére a becsületes, családcentrikus Maximust
képzeli. Ez nem várt feszültségeket szül az öröklési
vitában. A császár fiában, a perverz, beteges álmodozó, öntelt
és zsarnoki hajlamú Commodus-ban (Joaquin Phoenix) féltékenységet
gerjeszt az ügy, amíg megöli apját, megragadja a trónt, és
bosszúból kiírtja Maximus családját. Az összeroskadt és
kisemmizett hadvezérből rabszolga lesz, akit gladiátornak adnak
el. Maximus tudja, hogy az egyetlen mód, hogy felelősségre vonja
a vérszomjas új császárt, ha megtanul túlélni az arénákban,
és gladiátormérkőzések sorozatos megnyerésével eljut a
Colosseumba és szembenéz Róma árulójával, és elviszi a halott
császár üzenetét a népnek. Még leírva is nagyívű az
alaptörténet, ami a filmben tele és tele van fantasztikus és
izgalmas harci jelenetekkel, korhű jelmezekkel, döbbenetes
díszletekkel, briliáns és emlékezetes színészi alakításokkal,
és mindezt tetézi Hans Zimmer zeneszerzői tehetsége, aki élete
egyik legszikrázóbb filmzenéjével kíséri a film minden egyes
mozzanatát.
#36
MECHANIKUS NARANCS
Stanley Kubrick
botrányfilmje, amit megjelenésekor több-tucat országban
tiltottak be – egyes helyeken mai napig is tabu a film. A nem túl
távoli jövőben járunk, egy társadalmilag teljesen széthullott
Nagy Britanniában, ahol tombol az erőszak a bandákba szerveződő
fiatalok körében. Alex DeLarge-nak (Malcolm McDowell), az
anarchista iskolakerülőnek is van egy ilyen bandája.
Erőszakfüggőségüknek minden nap eleget téve járják a várost,
hajléktalanokat verve agyon, vagy fiatal lányokat erőszakolva
meg. Egy csapaton belüli viszály miatt Alex-et elárulják a
társai, és börtönbe kerül. Hogy enyhítsen büntetésén,
jelentkezik egy programba, ami az ember erőszakhoz vonzódó
természetét kutatja egy esetleges gyógyterápia kifejlesztésének
reményében. A kormány által erőltetett új terápia
módszereiben és eredményeiben is túllépi az elfogadható etikai
elképzeléseket. Alexből egy magatehetetlen, kimerült, az
erőszaktól iszonyodó, önmagát megvédeni képtelen áldozat
lesz, akire minden múltbeli szörnyű tette miatt ismét rájár a
rúd. Kubrick zavarba ejtő filmje (melyik filmje nem az?) heves
reakciókat váltott ki kritikusaiból. Nem sokkal premierje után
olyan vandalizmusról adott hírt a brit média, melyekben fiatalok
Alex filmbéli öltözékét és tetteit utánozták. A film elemzői
szerint a Mechanikus narancs áldozatként, majd az emberi
természetért küzdő hősként állítja be a bűnözői figurát.
Mások szerint pedig a film mindössze a kormányhatalom a
bűnözéshez való, szőnyeg-alá-seprő, cinikus hozza-állását
bírálja, amiben az emberi jogok érdekében tett politikai lépések
rendszerint a visszájára sülnek el. Minden esetre szerintem ez a
morális zavar csak ott ártalmas, ahol amúgy is van rá hajlam az
ártalomra. A film pedig ettől még inkább Kubrick keze munkája,
amiben szemmel látható a leírhatatlan rendező maximalista filmes
hozza-állása, valamint igazodik polgárpukkasztó, emberpróbáló
filmográfiájához – ami lesz még említve párszor ebben a
cikksorozatban.
#35
INCEPTION
Napjaink egyik legjobban
kedvelt rendezője Christopher Nolan, akit a hollywoodi popcorn
ellen vívott szélmalomharc egyik győzteseként ünnepelnek
rajongói. Oka, hogy Nolan a legnemhollywoodibb rendező az
álomgyárban. Ez annak a stíluskettősségnek köszönhető, hogy
filmtechnikai téren a rendező szimpatikus módon konzervatív, aki
elutasítja a túlzott számítógépes effekteket, és jobban bízik
az analóg módszerekben, valamint a pragmatikus effektekben –
ugyanakkor gondolatiságában és elbeszélési módszereiben
progresszív, kísérletező, posztmodern és eklektikus. Az emberi
elme labirintusában kalandozó Inception kiváló példája
ennek a népszerű, és rendszeresen beváló nolan-i receptnek. Dom
Cobb (Leonardo DiCaprio) egy olyan csapat élén áll, akik
illegális technológiával képesek a becserkészett célszemélyek
tudatalattijába bejutni. A főként ipari kémkedések ilyen
eszelős kalandjai során Dom nagy zűrbe keveredik egy csalódott
megbízója miatt, ráadásul egy félreérthető személyes
tragédia okán nem térhet haza gyermekeihez. Egy másik
megrendelője kedvező ajánlatot tesz neki és csapatának:
jussanak be egy rivális cég örökösének álmába és vegyék rá
az illetőt, hogy vigye csődbe a vállalatát. A feladat rendkívül
rizikós, főleg, hogy Dom belső lelkiismeret furdalása bármikor
tönkre teheti az akciót. Az Inception fantáziavilága
ügyesen megtervezett szabályrendszerrel működik, aminek
folyamatos betartása szabja meg a film lehetőségeit és
korlátait. Ez egyben azt is jelenti, hogy a film megvalósításában
rendkívül földhözragadt értelemben tud látványos lenni – az
álomvilág szűrrealitásának sajátosságait nem számítógépes
effektusok korlátlanságán engedi szabadjára (indokolt esetben
azért minimálisan él vele), hanem leginkább sajátos, elvont
szimbólumrendszereken át, amikben a bűntudat, a szeretet,
szeretethiány, vagy a szenvedés absztrakt érzései is szinte
kézzelfogható, fizikainak tűnő jelenségekké formálódnak. Az
Inception érdekes
film, ami nemcsak egyedi példákban beszél a lelkiismeret
mechanizmusáról, a gondolatbeültetésről, vagy az érzelmi
manipuláció fortélyáról, hanem jó tempójú akció film is,
ami szövevényességével sok olyan kérdést és gondolatot ültet
el a nézőjében is, amiért annak megéri visszatérnie és
merengenie egy kicsit a válaszokért.
#34
BAREFOOT GEN
MEZÍTLÁBAS GEN
Keiji Nakajawa 12 éves
volt, amikor 1945. augusztus 6-án atomtámadás érte Hiroshimát.
Csodával határos módon élte túl a katasztrófát, majd nagyívű
karriert futott be, mint képregényrajzoló és rajzfilmkészítő.
Nem volt kétséges, hogy előbb utóbb megörökíti művészetében
gyerekkora legpokolibb napjait. Először képregényben, majd
animációs filmben mesélhette el tapasztalatait a történelem
egyik legsötétebb órájáról. A történet a 12 éves Gen és
családja körül forog. Javában zajlik a II. Világháború, Japán
vesztésre áll, de a makacs imperialista vezetők nem hajlandók
letenni a fegyvert. Gen, és kisöccse sokat küzd, hogy a káoszban
élelmet és gyógyszert szerezzen várandós anyjuknak, miközben
gyanakvással figyelik, hogy az amerikai légierő egységei
felderítési célokon kívül nem igazán közelítik a várost és
környékét. Kivéve egyetlen napot, augusztus 6-át, amikor az
Enola Gay nevű B-29-es bombázó, egy 13 kilotonnás atombombát
dob a város központjába. Egyetlen fényvillanás és 90 ezer
ember ég hamuvá. Az ominózus pillanattól az anime Gen
túlélésére, és a város katasztrófa utáni nehéz
mindennapjaira koncentrál, amiképp a túlélők a lángok, romok
és a radioaktív sugárzás közepette próbálják kitalálni:
hogyan tovább? A rajzfilm erős kontrasztot állít a gyermeki derű
és a háborús pusztítás kegyetlensége közé. Hiressé vált
film bizonyos 9 perces jelenetsora, ami az atomrobbanás mozzanatait
dolgozza fel, megrázó képeket rajzolva a néző elé, összeégő,
megvakuló, elolvadó emberekről, vagy papírdoboz módjára
szétrepülő kőépületekről, hidakról, járművekről –
amiben a legelborzasztóbb talán az, hogy a tudósok, szakértők
és más túlélők is egyetértenek, hogy a rajzfilm nagyon
grafikus és túlzónak tűnő, durva ábrázolásai valójában
teljesen megfelelnek a valóságnak... De mindemellett a történetben
bőségesen megbújik a remény és az élni-akarás is. Gen
megállíthatatlan, fáradhatatlan és törtető természetében
összpontosul az a kitartás és figyelmesség az apró örömök
iránt, ami segít neki és környezetének túlélni a
legnyomorultabb helyzetekben is.
#33
WALL-E
Azt, hogy a Pixar az
élettelen pixeleket is mennyire fel tudja tölteni élettel, azt ez
a digitális rajzfilm is nagyon jól bizonyítja. A Wall-E
talán a stúdió eddigi legkülöncebb, és legművészibb darabja,
amiben egy csomó olyan fogással próbálkoztak az alkotók, amik
addig nem voltak jellemzőek a nagy-költségű, hangos, nagy-dumás
amerikai mesefilmek történetében. Például, hogy a film első
felében alig hallható konkrét párbeszéd, miközben a cselekmény
végig humoros, vagy érzelmes gesztikulációkkal operál. A nagyon
távoli jövőben a Föld teljesen lakhatatlanná válik, a
szorgalmas fogyasztói társadalom miatt a rengeteg felhalmozódó
szemét kiszorítja az életet az öreg bolygóról, és mindezt a
jól reklámozott Wall-E típusú szemétszedő robotok sem tudták
megakadályozni. Az emberiség elhagyta a Naprendszert, a haldokló
Földön pedig már csak az utolsó üzemképes Wall-E szedi a
szemetet rendületlenül. Napjai rutinszerűek, kívülről
rémunalmasak, de a fáradhatatlan robot számára minden
kíváncsiságot kielégítő kalandok. Egyik nap két nagy esemény
is megborítja rutinos világát: élő növényt talál a
szeméthegyek közt, majd megérkezik az utazó emberek által
küldött ÉVA típusú kutasz robot, aki az ember visszatérésének
kósza reményében életformák után kutat az elhagyatott bolygón.
Szerelem és új kaland kilátásban... Eldönteni sem lehet, hogy a
film két jól elkülöníthető fele közt a szótlan, de
hangulatos udvarlásos rész az élvezetesebb, vagy a sokkal
pörgősebb, akciódúsabb rész, mely a küldetés teljesítésével
egy sokkal mozgalmasabb sci-fi kalandnak számít. Minden esetre a
rajzfilm második felében nem kevés a társadalomkritikai felhang,
ahol az ember nem túl biztató jövőképbe van bekeretezve. A
virtuális függőségeben, elhízástól elcsúfult, elpuhult,
elbutult, nemtörődő világpopuláció otthonának pusztulásában
is wellness-utazás lehetőségét látja – mindez a történetben
humorosan bal-jósló, de ugyanakkor nem elképzelhetetlen. Ezen
kívül pedig a Wall-E már csak azért is kisebb ékkő a
sci-fi rajongók szemében, mert sorra utalást és főhajtást tesz
a műfaj nagy elődei előtt. Elvégre, azt hiszem nem én vagyok az
egyetlen, aki az űrhajó fedélzeti számítógépében ráismert
Kubrick Űrodüsszeiájának fenyegető HAL–9000-esére.
#32
JURASSIC PARK
A film, ami miatt én is
paleontológus akartam lenni! Michael Crichton Őslénypark
című, genetikai elméletekkel játszadozó, tudományos
fantasztikus novelláját Steven Spielberg, az örök gyermeki
lélekkel megáldott rendező álmodta vászonra. Crichton
elkalandozó fantasztikumát egy sokkalta cselekményesebb ötletté
gyúrta a legendás rendező, amiből leforgatta a legtökéletesebb
nyári családbarát kalandfilmet, ami azóta is a hollywoodi
nagyipari filmes irányzat etalonnak számító receptje, amit
kisebb nagyobb sikerrel azóta is követ az álomgyár. Egy gazdag
arisztokrata turistalátványosság céljára építi fel az
őslényparkot a rejtélyes Nublar szigeten, mégpedig klónozott,
élő dinoszauruszokkal benépesítve a buja dzsungelt. A park
megnyitása előtti próbatúrára Dr. Grant-et (Sam Neil) a híres
paleontológust, néhány társát, és a tulajdonos unokáit hívják
meg, hogy leteszteljék az élménypark nyújtotta lehetőségeket.
Grant a lehető legszkeptikusabban áll a dologhoz, kezdetben inkább
az idegesíti, hogy képtelen kijönni az okoskodó gyerekekkel –
ezért is nem gondolkodik a családtervezésben. Hamarosan a
legvadabb álmai válnak valóra, amikor megpillanthatja az első
élő dinoszaurusz példányokat lenyűgöző, teljes valójukban.
De a park védelmi rendszere összeomlik, Grant a gyerekekkel a vad
dzsungelben reked, miközben a park legvadabb húsevő, ragadozó
dinoszauruszai el szabadulnak és vadászni indulnak. Az Őslénypark
legoltáribb bravúrja, ahogyan képes egyszerre mindenkinek szólni,
a kisebbeknek szánt humortól, a felnőtteket célzó drámai
karakterfejlődésekig, miközben az ötlet adta lehetőségeket, és
izgalmakat hiánytalanul kihasználja. Egy rácsodálkozást
kicsaló, tökéletes nagy-totál egy békésen legelésző
Bracchiosaurus csordáról, vagy a horror filmeket megalázó
jelenetsor, az esti falatozás reményében a terepjárókat
megtámadó T-Rexről. A Jurassic Park filmtechnológiai
szempontból az egyik legforradalmibb vállalkozásnak számít,
amiben először vetették be hiánytalanul a digitális effekteket,
amitől a film élőlényei olyan életszerű megjelenést és
mozgásvilágot kaphattak, ami mai napig is megállja helyét –
sőt, egy évtizedbe telt fölülmúlni. Ennek a gondos
megvalósításnak volt köszönhető, hogy gyermekként megnézve
gyalázatosnak tartottam a film közbeni pislogást, miközben maga
a film olyan hatást gyakorolt rám, ami miatt a város összes
könyves boltjának összes dinoszaurusz témájú színes könyvére
veszélyt jelentettem hosszú éveken át.
#31
PSYCHO
Alfred Hitchcock korának leghíresebb és legmenőbb rendezője volt. Évtizedeken
át ontotta magából a jobbnál jobb klasszikusokat, miközben
gyakorlatiasan csiszolgatta legnagyobb filmes vívmányát, a
feszültségkeltést (a spontán ijesztgetést profi módon váltotta
fel a fenyegetettség érzetével) – ami megannyi év távlatából
is iskolapélda. Kiszámíthatatlan és izgalmas munkáinak csúcsa
a Psycho, mely mindamellett, hogy mindent magában hordoz,
amitől Hitch zseniális volt, még tabudöntögető, forradalmi
filmnek is számít. Sem az erőszak, sem a szexualitás
ábrázolásában nem volt akkora szabadság a 50-es, 60-as évek
mainstream filmkultúrájában, mint amilyen ma észlelhető – a
naturalizmus felé vezető út egyik nagy áttörője ez a mestermű,
és nem csak azért mert Hitch megszegte a vécécsészék
filmezését tiltó amerikai stúdiószabályzatot. A legendás
történet Marionról (Janeth Leigh), a titkárnőről mesél, aki
annak reményében, hogy szeretőjével megszökhet a szürke
nagyváros egyhangúságából, 40 ezer dollárt sikkaszt el
főnökétől. Azonnal menekülőre fogja, de lelkiismerete
lelassítja és egy motelben száll meg, hogy újragondolja tetteit,
és felkészüljön a másnapi megalázkodásra. A motelben azonban
zuhanyzás közben egy titokzatos alak brutálisan meggyilkolja
Mariont – az elkövetőről pedig csak egy biztos dolog mondható
el: nem a 40 ezer dollár érdekelte. A 20. század ezen szakaszán
sem a média, sem a közvélemény nem volt beavatva abba a szörnyű
ténybe, hogy a modern társadalomban nem csak anyagi érdekekből
elkövető bűnözők munkálkodnak (még nem létezett a
sorozatgyilkos definíciója). 1957-ben megrázta az Államokat Ed
Gein esete, aki rendkívüli pszichopata volt, gyilkolásainak
indítékai inkább pszichológiai, főként szexuális eredetűek
voltak. Az eset részleteit kölcsönözve készítette el filmjét
Hitchcock, ami a történelem első pszichológiai thrillereként
könyvelhető el. Persze a film egyik legszórakoztatóbb vonása,
hogy műfajilag cseppet sem vegytiszta. Élvezet nézni, ahogy a
rendező többszörösen is egyik stílusból a másikba vált,
amivel egyenesen arányosan adagolja a hangulatot és a
feszültséget. A Psycho tehát egy románc, ami
kalandfilmből lesz krimivé, hogy aztán a thrilleren át egy végső
nagy fordulattal a horror iszonyatáig vezesse a nézőt az orrától
fogva...
Folytatás a következő részben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése